Ugy kezdodott, hogy a hugom meg en kitalaltuk, hogy el kene indulnunk a CCC-n. Az indittatas, hogy kozos barataink, akiknel kemenyebb legenyeket aligha ismerunk, feladni kenyszerultek. Na majd mi megmutatjuk!
A nevezes feltetele tobbek kozott egy pont, mondja V, es mar kesz is a terv: megyunk pontot szerezni. A teli 85 kilis Torturat inabb elvetjuk, marad a T50. Nezegetem a felteteleket, 50km 8 ora alatt... hat azt barki vegigkussza negykezlab, hatrafele is, es meg marad 2 oraja!
Fast forward egy fel ev, es eppen ebbeli (valtozatlan) nezetemet osztom meg Babosi Gyurival es Agi futrinkaval, akikkel a rajt elott talalkoztunk. Kicsit furan neznek ram, de nem vitatkoznak. Mindenki a szintkulonbsegrol es egyeb viszonyokrol akar tarsalogni, en meg csak magamban bazsajgok, otletem sincs, hogy mennyi, milyen a profil, meg egy rajzot sem lattam :) V szervezte meg az egeszet, a nevezestol a kijutason at mindent, es en, akinek az elete egy allando 5 eves terv, elvezem, hogy vegre nem kell nekem fognom a gyeplot. Es hogy nem tudom, mi var ram.
Szinte tökéletesen felkészültem a
versenyre. Szombaton csak délután hatra hívtam vendégeket,
négyszer is elmentem az új, csillapítás nélküli cipőmben
futni, időben neveztem, és indulás előtt még egy régi
ásványvizes palackot is kiöblítettem, hogy legyen nálam folyadék
útközben.
Azt persze tudtam, hogy nem fogok
rohanni, a cél a teljesítés volt, persze magamban mosolyogva
gondoltam csak nyolc órán át tartó futásra, szinte biztosra
vettem, hat, de max hét óra elég lesz. Ezzel szegény H is így
lehetett, mert közben jött rá, hogy én tényleg nem fogok sietni
az egyenes szakaszokon (sem).
Bar reggelizni nem sokat tudtam az idegtol, a rajt elott mar laza vagyok. Velem ellentetben V egy oriasi adrenalinhullamon szorfozik eppen. Futottunk mar "parszor" egyutt, hozza vagyunk szokva. Hiaba jatszunk teljesitesre, nem akarunk senkivel sem versenyezni, es tudjuk hogy egymasra szamithatunk, o regen sprinter volt, ehhez szokott a szervezete. Ha start, akkor nagy adrenalinloket. Ez 60 meteren a legjobb taktika, ott robbanni kell, 10sec utan meg ki lehet engedni... Sajnos itt kicsit mashogy nez ki a helyzet.
Az első meglepi Zsíros-hegynél ért,
amikor a sor mellett lassan elkocogva a tűző nap és az emelkedő
úgy felvitte a pulzusomat, hogy kezdtek összefolyni a kövek. Na
jó, gondoltam, akkor ne pazaroljuk az energiát a kerülgetésre,
álljunk be nyugodtan a sorba. A meredeken felfutásnál viszont csak
egy rosszabb dolog van, a félig felfutás: hirtelen ritmusváltás,
szegény pulzusnak esze ágában sincs visszaállni, és még a futás
lendülete sem visz előre.
Szoval akkor ez Zsiros hegy? V helyi gyerek, ismeri a terepet, ugyhogy folyamatosan nyuzom, most hol vagyunk, mikor kezdodik az emelkedo, milyen gonosz lesz, o meg turelmesen valaszolgat. Szerintem varja mar a hegymenetet, ahol majd elhallgatok, hirtelen nehezebben jon a levego. Jol felmegy a vernyomasom, es V kimeletlenul elozgeti a sort. Vegul besorolunk es eroltetett menetu gyalogolasba valtunk, hugica megkonyorult rajtam, gondolom, es aldom a nevet.
De sebaj, ezt az akadályt még elég
könnyen vesszük, és a rákövetkező Csabáig tartó ajándékmenet
sok mindenért kárpótolja az embert, előre is. Hazai szakasz, lejt
is, árnyékos, H-val kellemesen beszélgetünk tervekről,
elviccelődünk K. Petiékkel, és igyekszem élvezni ezt a könnyű
részt, mert tudom, rossz stratégia csak a nehéz emelkedőket
észrevenni.
Nem beszélve arról, hogy a faluban
Füge, a becsatlakozó német vizslám vár, rá 500 méterrel pedig
a második frissítés. Még mindig csak gyümölcsre vágyom, bár
reggelizni sem sikerült igazán, Lord kekszet és sajtot kóstolgat,
nem túl lelkesen, a pontőrök viszont annál kedvesebben
töltögetnek nekünk és a kutyáknak is vizet vagy izót. H hátát
újra megterheljük a tele izós kulaccsal, és már szaladunk (?) is
tovább. Füge a temetőbe invitál minket, de rászólok, korai lesz
még, majd 20 km múlva.
Ebben azonban tévedek. Jön a másik
kedvencem csévi szakasz, itt mezítláb szoktam élvezni a homokot,
most viszont erővel teszem egymás után a lábaimat, hát nem így
szokott itt menni. Ismét megállapítom, hogy attól még, hogy a
víz nagyon jól esik, nem kéne annyit inni belőle, mert úgy kell
magam után hurcolnom a tele gyomromat. Egy kedves futótárs
meghallva H sóhajait némi sónyalásra, sótablettával kínál
minket. Bár fogalmam sincs (oké, sejtéseim azok vannak), pontosan
mire jó, elfogadjuk, és köszönjük szépen.
Testverkem nagy motivator, igy az "ajandek" arnyekos lefele szakaszokra jo elore figyelmeztet, mig a gonosz emelkedok hiret mindig lefele tuningolja. Bar ebbe nagyon kellemesen beleelhetne magat az ember, valahogy nem hiszek az ajandekokban. Foleg az ajandek lejtokben. Egy futotars mogottunk hasonlo velemenyen van, jot nevetunk egyutt. Csunya konnyelmuseg! Megsertettuk a hegyet, aki veres bosszut fogad.
Mivel a reggeli rovidre sikerult, mar az elso frissitoponton probalok enni. Par falat gyumolcsot nyelunk, nagyon jol esik! A csokira es kekszre viszont nezni sem birok. Az idokozben becsatlakozott Fugevel kiegeszulve mar egesz csapat vagyunk, es nem is rossz! Bar az egyeneseket szivesen megtolnam, orulok, hogy V egy hajszallal lassabb tempojahoz kell igazodnom. Ismerem magam, ha nem fognak vissza, elrohanom. Nem ez lenne az elso, viszont a legdurvabb mindenkepp! V szabadkozik, en csak orulok. Az ido nem faktor.
Beiktatunk egy WC-szunetet, ami eleg hosszura sikerul, sajnos az erdoben guggolva alkotas nem tartozik a legjobb kepessegeim koze. Szegeny V es Fuge teljesen kihulik, mire lefujom az expediciot. A hasam sajnos erosen faj, de nincs mit tenni. Remenykedem, hogy ez nem lesz faktor.
Lassan kiérünk az aszfaltra, tűző
nap, ez nem az én terepem. Meg a cipőmé se. H örül, neki néha
jól jön egy kis épített út, jobban hozzá van szokva. De
legalább még mindig tudom, hol járunk, és ismét árnyasabb
részre jutunk, ami szuper lenne, ha nem emelkedne. Felváltva
sétálunk és kocogunk Klastrompuszta felé, lassan-lassan, de azért
haladunk. Hopp-hopp, én idáig vagyok kalibrálva, 20-25 km,
köszönöm szépen, akkor nekem mára elég is volt.
De nem nagyon van választásom,
megérkezünk a pontra, meleg van, már 3 órája folyik rajtunk a
só, még szerencse, hogy a pontőrök szó szerint tárt karokkal
várnak, jó ide megérkezni. Cipőt cserélek, H is zoknit vált,
elég a meleg kompresszióból, Füge lelkesen lefoglalja a kutat.
Ismerősök érnek utol, nahát, azt hittük, már rég elmentetek,
hát nem. A hangulat ezen a ponton már kezd igen bajtársias lenni,
aki versenyezni jött, már rég elhaladt itt, mi magunkért-egymásért
küzdünk, egyelőre még az idő sem ellenfél.
Az egyeneseken es lankas reszeken maguktol visznek a labaim, igy Klastrompuszta elott nem sokkal kijelentem, hogy en mar nem aggodom, erzem, hogy megcsinaljuk. V orul, hogy igy erzek, de inkabb szerenyen nem csatlakozik az elotte szolohoz. Hugicam boren sorozsak viragoznak, nekem viszont csak nem akarodzik izzadni. Ez nyugtalanit, mert a vizet viszont rettenetesen kivanom. Felek, hogy megint leallt az emesztesem, az elmult napokban egy virus jatszik velem, es ez a kedvenc trukkje. Legyszi, ne most.
A WC-szunet miatt az utolsok kozott erunk a feluthoz, ez kicsit fura erzes, nem szoktunk utolsok lenni. De nem rossz, mindenki kedves, es Gyuri is feltunik. Elkepedunk, hogy mit keres mogottunk, o meg csodalkozik, hogy mi mit keresunk ilyen hatul. Na igen, az internetes illuzio hatalma... :)
Dobogókőt máskor szívesen megfutom
Csabáról, most azonban végig gyalogoljuk, igaz, még nem
vonszoljuk magunkat, de a daliás hegymenetek ideje már elmúlt. Jön
a gonosz emelkedő, rajta is túlvagyunk, hamarosan kiérünk az
aszfaltra, a tető viszont még messze van, és egyre kevésbé akar
közeledni. Fent újra nekiállunk kocogni, de még 1-2 km a pont,
már nem esik jól. Azért csak megérkezünk, 33, éljen, kedves
ismerős fogad a csippantásnál, és amúgy is, mindenki segítőkész,
biztatnak, támogatnak, pedig csak a végén kullogunk. Sós sütit
eszem és kólát iszom, H 20 évig utált mazsolájától reméli az
energiát, tessék, így lesznek jó barátok az ellenségekből.
Fügét mások itatják, nekem erre sem kell figyelnem, hihetetlen.
Dobogoko meg mindig jo formaban talal, ez ugyan meg csak 33, de azert bizakodasra ad okot. Igaz, mar mogottunk van nemi seta is, ami az en emelkedokhoz nem szokott labaimnak nagy konnyebbseg. V "kedves ismerose" viccesnek erzi, hogy a versenyben elfoglalt elokelo pozicionkkal cukkoljon, en kicsit kevesbe. V-t nehezebb kihozni a beketuresebol, derusen valaszolgat, mikozben Fuge atrendezi a frissitopontot, kulonos tekintettel az izos kancsora, aminek tartalmat kitartoan probalja a hatara loccsantani. Itt kicsit haklisak a kutyara, amiben lehet nemi igazuk, tekintve, hogy az asztalrol probal enni es inni :)
Bizakodva indulunk útnak, az ösvényen
csodálkozó turisták bámulnak, né má, futók. Elengednek,
drukkolni ugyan nem marad idejük, de legalább nem is hátráltatnak.
Lefelé H kis békát játszik, megnézi közelről a köveket, de
egyik sem nyeri el a tetszését, úgyhogy továbbkocogunk. Éljen,
lefele. Sok lefele.
Sajnos már ezzel sem lehet teljesen
elnyerni a tetszésünket, fájnak a térdek, itt zsibbad, ott szúr,
amott meg húzódik. H-nak kimegy a bokája is, de kemény, nem adja
meg magát, Füge pedig türelmesen néz ránk és vár, hát gazdi,
sosem vagy gyors, de ez azért…
38 körül már egyetlen gondolat
éltet, hogy mindjárt itt az utolsó pont, onnan meg már csak a
cél. Haha, néha kell ez a boldog tudatlanság, ha tudom, mi vár
ránk, nem biztos, hogy továbbindulok.
A pont előtti kilométerek tízszer
olyan hosszúak, mint az összes többi, de nem, baj, csak azért is
kicselezzük, megvan a pont. Mindenki nagyon kedves, persze,
nyugodtan mosakodjatok, itt van a kút is, hozunk még vizet, ha
kell. Pedig nyugodtan odaküldhetnének minket a kúthoz, de nem,
inkább kímélnek, itatják a kutyát, locsolják is, és biztatnak,
újra belénk öntenek pár km-re elegendő energiát. És
mosolyognak, ami nagyon jó, mert mi ugyan még humorunknál vagyunk,
de a futás már csak összeszorított foggal megy.
Jó itt, a mezőny vége felé lenni,
mert mindenki biztatja a másikat, mindenki kedves, el tudunk
viccelődni a bénaságunkról, és nagyon drukkolunk, hogy aki
megelőz, teljesítsen egy jobb időt, aki lemarad, az pedig beérjen.
Dobogoko utan lefele indulunk, jokedvuen szokellunk lefele a koveken. Egyre tobb kollegat elozunk vissza, meg is jegyzem V-nek, hogy felszallo agban a szerencsenk. Mintha ketkedest hallanek a hangjabol - hogy lehet valaki ilyen realista?! :) Vegre a hegy megsokallja a nagykepusegemet, es a kovetkezo kiallo kovel szepen elgancsol. Akkorat csattanok, pofara, amekkorat erdemlek, es egy par pillanatig nem vagyok benne biztos, hogy meg egyben vagyok. De csodak csodaja, semmi komoly bajom, meg a terdem sem verzik. Kicsit kipotyog a konnyem, foleg duhomben, de felszivom magam es tovabb futok. A hegy erre nem szamitott! Latja, hogy nem lesz ilyen konnyu elbanni velem, igy megint fortelyhoz folyamodik. 500 m sem telik bele, es lefordulok egy korol, jol meghuzom a bokam. Mintha a dobogokoi deru egy elettel ezelott lett volna... szipogva, elkenodve, es jelentosen lelassulva santikalok tovabb. A hegy dorzsoli a kezet. Szerencsere V elozo eleteben cheerleader lehetett, megint megvigasztal es felvidit, es a hegy egyelore alulmarad. Meg egy WC-szunetet kell tartanom, szegeny V megint var ram jo 5 percet, ha nem tobbet. A guggolas ugy faj, hogy nem tudok koncentralni. Mire felallok, a labaim kove valtak. Viszont a hasam meg mindig csikar.
41km, az utolso frissitopont. Agival talalkozunk, azt mondja, kicsit megzuhant. De azert batran menetel tovabb. Mi eszunk, iszunk, itt mar a csoki is lecsuszik. Mar csak egy nagy lendulet, es ott a cel, probalom mondani magamnak. Sajnos a maraton treningem ennyire keszitett fel, ugy erzem, szivesen kiszallnek. A hugicam hasonlo keppen erezhet, de nem ulunk le, mert akkor vegunk. Ezen a ponton hyper kedves mindenki, kicsit tulsagosan is... probalok talalgatni, minek koszonheto a kituntetett figyelem, ennyire hatul vagyunk, ennyire rosszul nezunk ki? Igaz, magunk is egyre tobb zombis hasonlatot hoztunk az utobbi oraban... de azert megis. Merfoldes mumosollyal probalok mindenkit megteveszteni. Nekem aztan semmi bajom, ez eddig babapiskota volt!
Elkezdődik a sokak által várva várt
emelkedés Prédikálószék felé, mi szűzen vágunk neki, ha
jártam is már itt, nem futva és régen lehetett csak. Új
ismerősünkkel, Bélával beszélgetünk, biztatjuk egymást, de
lassan lemarad, szívesen segítenénk, ha lenne még miből.
Szembejövő turisták biztatnak, hogy még nagyon sok van hátra, és
szörnyű meredek lesz, köszi. Ismerős is jön szembe, csak két
zombit lát, de én örülök neki.
Nekem ez az emelkedo kifejezetten ismeros! De ha jartam itt, biztos hogy nem futva. Bela es mi harman egyutt kapaszkodunk felfele, es az egesz kezd komikus formatumot olteni. Futokhoz mar reg semmi kozunk, de lassan a szembejovo nyugdijas turistacsoportok is fittebek, mint mi vagyunk. A humorunk viszont meg mindig megvan, jokat nevetunk magunkon.
Aztán kapaszkodunk és kapaszkodunk,
sziklamászásnál megtanultam, hogy a lábmunka az igazán fontos,
ebből most arra a megbízható következtetésre jutok, hogy akkor
futás közben a karmunka, hát nem szégyellem megragadni a köveket.
H is élvezi a meredeket, istenem, hogy lehettünk ekkora barmok,
hogy ezt csakúgy bevállaltuk, pokolba a CCC-vel, de még a T100-zal
is, minket senki nem lát többet hegyen. Megtámasztjuk a hátunkkal
a fákat, úgyis dőlnek, H nagyon racionálisan érvel, hogy ugyan
most legszívesebben sírna, de akkor nem kapna levegőt, én pedig
két lihegés között határozottan egyetértek. Az időnk fogy, a
másfél km/h-s tempót nem kalkuláltuk bele a dologba. H azt
mondja, elég fehér vagyok, amit a hőmérséklet és a felfele
kúszás nem indokol, hát igen, kiválóan érzem magam. Csak kaját
ne említsen senki.
Füge néha szomorúan visszanéz ránk,
hát gazdikák, ez rohadt gáz, de azért én megvárlak titeket.
Két kedves pécsi futótársnővel
ismerkedünk meg négykézlábazás közben, egyikük visszaadja a
reményt, persze, benne leszünk még a szintben. És csodák
csodája, valóban felérünk, de milyen állapotban?! Igyekszem
mosolyogni a csippantós srácra, de szegény megijed, én csak jót
akartam. Viszont azt mondja, innentől lefele, ne aggódjunk, hát
most aggódunk csak igazán, iszonyatosan fáj a térdem, H-nak a
combja, a lefele is kínszenvedés. De nevetünk a saját
szenvedésünkön, aki ilyen hülye, megérdemli. Lefele megelőzünk
egy sétáló párt, felfele viszont elképesztően lassan
vánszorgunk, simán visszaelőznek, H leül egy fához, karjába
temeti a fejét, látom, hogy most kell neki egy kis biztatás, mert
itt tényleg nem érdemes maradni. Első szóra jön, én lepődöm
meg a legjobban, és valahogy feljutunk az utolsó dombra. Kijelentem
a pontőröknek, hogy én akkor most inkább maradnék is, amire azt
felelik, nyugodtan, de egyébként 2 km a cél.
Na igen, a 42-50km kozotti resz viccnek is rossz! Eloszor az istentelen emelkedo, km-eken keresztul, ahol szo szerint negykezlab haladunk csak, es talalgatjuk, az elit futok mit csinaltak itt... fogadunk, hogy ok sem futottak. V egyre feherebb, aggodom erte, mar amikor a levegoert kapkodas es szedules kozben raerek. Viszont a szinet meghazudtolo formaban tortet felfele, itt mar tisztan latszik a hegyi futo elonye a sikfutoval szemben. A combom es fenekem eg, az izmaim feladni keszulnek a kuzdelmet. Minden lepes egy kinszenvedes. A baratnomre gondolok, aki masnap maraton debutot fut, es irigylem. Nekem persze egy hegyi ultraval kellett kezdenem, bolcs belatas. De mar nincs erom atkozni sem a hulyesegemet - csak erjek fel, soha sem vadaszom tobbet!
Magam sem tudom, hogy, de felerunk, es mar csak 7 km van hatra. Innen lefele kene vezessen az ut, es valoban ugy nez ki, mint ami lejt. Azert inkabb nem hiszem el, amig tenyleg nem lejt, biztos ami biztos. Az energia-szintem boven a pirosban, barmikor elfogyhat az uzemanyag. Fuge felfele megerto, de amikor lefele tovabbra is csak vaszorgunk, latom a szemeben a csalodast. Hat, gazdikak, ez meg a szokasosnal is gyengebb...Az ipodom hazudik, de azert tippelni lehet belole, merre jarhatunk. 48-at mondanek, mikor ismet emelkedni kezd az ut! 4 km itt mar lefele is lehetetlensegnek erzodik... erre most jon a hegy! Ezt mar nem tudom megemeszteni, erzem, hogy a labaim nem fogjak tudni megcsinalni. A duh es csalodottsag leterit. Sirva fakadok egy fa toveben. Szellem hugom azonban nem hagy atmenni full hisztibe, idejeben visszalebeg mellem, es ujfent lelket ont belem. Egy nagy hegymaszot idez, aki azt mondta, mindig csak a kovetkezo lepesre koncentralj. V azt mondja, nincs mar semmi hatra, csak a kovetkezo lepes. Magam sem hiszem, de a taktika bejon. A kovetkezo lepesre fokuszalok, es valahogy eljon a teto.
Na jó, jó, az tényleg nem olyan sok,
van 24 percünk, hát ennek valahogy sikerülnie kéne. Kocogunk,
mert sétálni pont ugyanolyan rossz, és még lassú is, nem mintha
a futásunk olyan lendületes lenne. Leérünk az erdőből, H azt
mondja, megállhatnánk, én pedig felettébb lelkesen
engedelmeskedve levetem magam a fűbe. Utolér a mögöttünk kocogó
srác, és mosolyogva megjegyzi, hogy még 800 méter. Persze, persze
– mondom -, csak napoztam. De a legjobb, hogy innen sem sétálunk,
hanem futást imitálva eljutunk a Kisrigóhoz, éljen, itt vagyunk,
csak ne kelljen többet lábra állnom.
Az utolso ponton kellemes meglepetes er minket... meg legalabb 3 km-re szamitottunk. Ha csak 2, az tenyleg meglesz! Kicsit aggodtunk az ido miatt, de ennek elegnek kell lennie! V terde keszen van, nekem a combom faj, mint az istenverese, de 2km-t tenyleg barhogy le tudunk kocogni... Ahogy befordulunk az utolso kirire, szuksegem van egy kis pihenore. V leveti magat a foldre, es mar majdnem megijedek, amikor meghallom a reakciojat az epp elhalado srac biztatasara. Valahogy itt nekem veget er a verseny, a hugom megint viccel es nevet, az ut lejt, az elet szep! :) Hasat be, mellet ki, a celfotokon megsem nezhetunk ki nyomorultul! Kezenfogva futunk be, 7:49, megvan a pont es a polo is! Es vegre vege, nem hittuk, hogy eljon.
Azert a CCC-hez iden kevesek lettunk volna... ugyhogy a nevezesen meg erosen gondolkodunk addig :))
Ismét találkozunk kedves pontőrökkel,
mindenki vidám, felszabadult – vagy bámul maga elé a semmibe
(utóbbiak a versenyzők). Épp csak leülünk, már szólnak is,
hogy mindjárt indul a busz, messze van? Nem, csak 200 méter. Vagyis
messze.
A buszon újabb ismerőssel
beszélgetünk, de én egy idő után csak elnyúlok, könyörgöm,
érjünk oda. Nincs levegőm, a gyomrom már 2 órája rosszalkodik,
H is hányingerrel küzd, pedig rendszeres buszozók vagyunk. Füge
látja, hogy gyengélkedem, mellém heveredik, ez mindig segít.
Beérünk, H-t evés közben faggatják,
milyen volt: rettenetes. Na jó, jó, de tényleg milyen? Rettenetes.
Azért zuhany után kezdünk
regenerálódni, a pécsi futótársak sütivel kínálnak, én rá
se bírok nézni, de H elfogadja, szegényeknek még több óra
autózás van hátra. De vidámak, mosolygósak, tud ilyet a Mecsek is,
meg se kottyan nekik egy kis Pilis.
