Beh Pro Zivot - május 21, Brno

"Beh Pro Zivot", a Run For Life széria cseh megfelelője, egy jótékonysági futas, ahol nem mérnek időt, nincsenek helyezettek és senki sem rohan. Normális esetben!

A férjem kitalálta, hogy a fenti nonszensz feltételek ellenére (vagy épp azért?) miért nem indulunk el Lellével ketten, ő meg majd fotóz. Ez furcsa volt:
1. hétvégére esett, a hétvége meg nálunk általában szent, tekintve hogy nekem gyakran dolgoznom kell, ezért ha ráérünk, mindig együtt töltjük.
2. a férjem az utolsó x hónapot, vagy lehet évet azzal töltötte, hogy próbált minél több versenyről lebeszélni engem (szerinte az egész futás dolog hülyeség, a versenyek meg pénzkidobás).
Persze aztán a végén mindig meggondolja magát és engem is rábeszél, úgyhogy így belegondolva nem is olyan furcsa :)

D azért, hogy ő javasolta, mi több erőltette az indulásunkat, kicsit csodálkoztam. Nekem a fent említett okok kapásból elvették amúgy is sosem volt kedvemet, mi a fenének induljak 4800 méteren (be sem melegedem), ahol nem érdemes gyorsan futni, a 4évesnek túl hosszú, és a férjem (még így sem) nem fut velünk? Végül azért persze elmentünk (én munkából egyenesen odafutva bemelegítettem egy négyessel), főleg Lellét motiválandó, mostanában nem nagyon jön le velem futni. Gondoltuk, a sok gyerek majd meghozza a kedvét.

Egyértelmű, hogy miután a lányunk menő futócuccában műfutott 5 métert a fotók kedvéért, majd gondosan 3-szor frissített, gyökeret vert a tömeg közepén és sztrájkba kezdett. A szakszervezet többi tagja bájosan futkosott, mama-papa kezét fogva, ahogy az ember elképzeli a jó tömegfutás-montázst. Kiabáltam, édesgettem, fenyegettem, lelkesítettem, parancsoltam, könyörögtem, végül amikor a későn érő 14 hónaposok, a 3 lábú kutyák és tengelytörött babakocsisok is mind elsuhantak mellettünk, meguntam (persze megint én előbb), a nyakamba vettem és nekiindultam a futásnak.
Mint kiderült, 20 kiló dülöngélő, rugózó kolonccal az ember nyakában nem őrült könnyű futni, így amikor még az eső is rákezdett, sok lett a kihívásból, leraktam. Érdekes módon az esőtöl megjött a kedve, vagy legalább is rendesen nekiindult és a 2 km jelzőig meg sem állt (több mint 3szor):

Kb ezen a ponton a szemerkélő esőből istenes nyári zápor kerekedett, persze tető, vagy épület sehol, kénytelenek voltunk belehúzni! Miután 2 perc alatt bőrig áztunk, és már nem volt tétje, elkezdtük élvezni az esőt, versenyeztünk, ki tud nagyobbat fröcskölni pocsolyába csattanva, fröcsköltünk ahogy értük, és közben rohantunk, hátha úgy hamarabb vége lesz :) A korábbi hőség hamar átcsapott hűvösbe, így amikor két vadidegen felajánlott egy esőkabátot, örömmel fogadtuk el. Igaz földog ért Lellének, de nagyon tetszett neki, ha lehet még gyorsabban futott tőle :)

4 km-nél elővettem a telefonomat egy fénykép erejéig, minek következtében utána fél napig nem lehetett hallani benne semmit. Estére azért kiszáradt (és ha azóta el nem lopják, még ma is élne... ) A bébi elfogadta a napellenzőmet, tök jól ment a kabátjához :) Innen felhívtuk volna a férjemet, hogy felkészülhessen a célfotóra, de sajnos nem hallottuk egymást, így szépen le is maradt róla, ahogy Lelle, aki a záporra 3 km-en át csak röhögött, hangosan bőgve betrappolt, mert az utolsó 100-on lehagyta egy másik kislány. Na ja, rekordot döntöttünk, egy óra sem kellett a 4.8-hoz, nem számított ránk ilyen hamar! :D

Beérkezéskor érmet is kaptunk, aminek Lelle baromira örült, utána jó cseh szokás szerint begyűjtöttünk mindent, amit adtak, a gyerek (megérdemelten) két pohár vízzel frissített, majd még a hivatalos fotós is elkapta egy portréra :) Végül nem bántuk meg, hogy elindultunk, így valamit tettünk a daganatos gyerekekért, sőt ha már ott voltunk, adakoztunk is egy minimális összeget, és most már van matching futófelsőnk :) Azt hiszem egy jó hagyomány alapjait fektettük le itt :)